Műhely

Jó reggelt kívánok!

A „Magyar nép zivataros századaiból” – ezt olvashatjuk nemzeti imádságunk, a Hymnus alcímeként, amelyet Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázott le végleges formájában.
A romantikus nemzetfelfogás iránt érdeklődő költő műve valójában sokat próbált nép mélyből jövő segélykiáltása…
A vérzivataros évszázadok versben leírt küzdelmei közül is kiemelkednek az oszmán birodalom ellen vívott élet-halál harc fájdalmas sorai:

„Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?”

A közel 500 esztendeje lezajlott mohácsi csata következtében önrendelkezését 160 évre elvesztő magyarság fájdalmas önostorozással nyirbálta évszázadokon keresztül saját önbizalmát, mondván: az ütközet következményei azóta is végzetesen meghatározzák Kárpát-medencei sorsunkat.
Ám most végre eljött a lehetőség, hogy méltó felkészüléssel a hősiességre, a kegyeletre és a közép-európai összefogásra összpontosítva kódoljuk újra nemzeti emlékezetünk e fontos fejezetét.
Tudjuk, tanultuk: 1526. augusztus 29-én a keresztény Közép-Európa magyar zászló alatt egyesülő, hős fiai kivételes bátorsággal szálltak szembe az oszmán hadigépezettel, és a legnagyobb kincsüket, az életüket áldozták, hogy megállítsák a fényes padisah iszlám birodalmának áradatát.
A történettudomány, a régészet és az antropológia sokat tett az utóbbi években annak érdekében, hogy őket már ne gyülevész hadnak, ne céltalan, esztelen seregnek tekintsük, akik másfél óra alatt elherdálták nemcsak életüket, de az ország sorsát is, hanem bátor igazaknak, akikre méltán emlékezhetünk, és akiket büszkén magasztalhatunk. Akikről ma már tudjuk, hogy igenis volt tervük, győzni akartak. Hogy kitartottak másfél órán túl is, óriási veszteségeket okozva a háromszoros túlerőben lévő ellenségnek.
Ám azt is tudjuk, hogy végül hősi halált halt a király, két érsek és öt püspök, zászlós urak sokasága, köztük cseh főurak is. Velük együtt szállt sírba az a 15.000 bátor közép-európai katona, akik hitték, hogy megvédhetik az országot és a keresztény világot.
Sokan dolgozunk azon, hogy 2026-ig hőseink megcsonkított maradványai a mohácsi nemzeti emlékhelyen feltárt, brutális tömegsírokból méltó kegyeleti helyre kerülhessenek, amely a következő évszázadok számára egyértelműen mutatja: olyan szent helyen járunk, amely a nemzet történelme szempontjából a hősiesség és az önfeláldozás színtere és szimbóluma. Ezért 2026-ban nagyszabású egyházi szertartás keretében fogjuk újratemetni a tömegsírban nyugvókat, egy újonnan felépítendő kápolna altemplomában kialakított csontkamrákban. A megépülő szimbolika által pedig a nemzeti emlékhely közösen értelmezhető emlékezeti térré válik majd mindazon európai népek számára is, akiknek ősei és korábbi államalakulatai 1526-ban katonákat küldtek az oszmánok ellen.
A nemzeti emlékhelyen történő építkezések során lenyűgöző, földalatti kiállítótereket alakítanak ki, a feltételezett csatatér helyszínének közelében pedig megépül az ütközet központi emlékműve. Sőt, Mohács városában, illetve az egész térségben is jelentős fejlesztések szolgálják majd a méltó emlékezést lehetővé tévő, sokszínű turisztikai infrastruktúra kialakítását. 

"Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvvedre?"

Ha mindazok, akik ezért a közös célért dolgozunk, jól végezzük munkánkat, másfél év múlva a Hymnus drámai sorairól talán nem feltétlenül Mohács fog majd a magyarság eszébe jutni…