Műhely

Az immár jócskán mögöttünk hagyott 20. század megpróbáltatásainak, változásainak, újulásainak egyik legjellemzőbb művészi életútja Barcsay Jenőé. Igazi, valódi 20.századi életút, nem csak adatszerűségeivel, de alakulásaival is. A zajos, a dübörgő 20. században a művészet, a képzőművészet alakulása, fejlődése is – ezt is mondhatjuk – robbanásokkal teli. Széthulltak régi értékek, megszűntek korábbi beidegződések, s a képzőművészet is a permanens változások, alakulások láncolatát mutatja. Ebben a században a művész is hangos,  lázadó, a művész is szereplő, a képzőművész, a képzőművészet is feltűnő, útkereső, kutató, magamutogató. Az élcsapat, az avantgárd nem bujkál, nem csendes, hanem hangosan élére áll a változásoknak. Ebben a kavalkádban van-e olyan, hogy egy ízig-vérig a megújulás szemléletét képviselő alkotó nem vonul utcára, nem válik magamutogatóvá, nem keresi a média nyilvánosságot, nem erőszakolja a szakmai jelenlétet, ugyanakkor teljes valójában a század gyermeke, majd felnőttje?

Nekem Barcsay Jenő életútja példaszerűen ilyen. Egy kivételesen tudatos, ösztönöktől - de persze nem belső feszültségektől - távol tartott életút az övé. Szívósságból, kitartásból, tehetségből építkezik a tradíciót mindig tisztelve, ám a közhelyes megoldásokat korai éveitől elkerülő elmélyült magatartással mindig a megújulás, az új felé haladva. Így utólag, s már némi történelmi távlatban állítható, hogy kivételesen tiszta eszmeiségű, folyamatosan felívelő pálya az övé, amely a nagy szakmai tudásra alapozó figuratív felfogásból – melynek része művészeti anatómiai munkássága – halad a nonfiguratívitás, a konstruktív absztrakció felé. Ez a szemléleti fejlődés egyben jelentette a technikák bővülését, a  dimenziók növekedését, a táblaképtől a murális művészetig. S miközben tehát hosszú évtizedekig tanár, azonközben kivételes munkabírású alkotó. Nem kiabál, nem tüntet, nem protestál, de műtermében olyan életmű születik, mely a már említett 20. század művészeti ékköve, a tradícióból építkező, korához igazodó innovatív képi világ megteremtője, amely puritán és intellektuális, rendszerező és rendszerető, amely analitikus és reduktív, amely kivételes jelentőséget ad a formának, s szintetizálódik formateremtő zsenije tömör, összefogott szín alkalmazáshoz való viszonyával. Életműve egyre tisztább értékű. Barcsay a csendes zseni.

125 éve született ezen a napon. Életútját, teljesítményét számon tartjuk.  Az életművével foglalkozó, ismereteim szerint utolsó jelentős kiadvány munkásságáról épp tíz éve jelent meg, egy nagyszabású hódmezővásárhelyi egész munkásságátt áttekintő kitűnő tárlat alkalmából, a művészhez illő egyszerű címmel: „Barcsay Jenő a festő, a tanár”. Ennyi. Elég? Elég. Ebben valóban minden tömörítve van. Ugyanakkor ez a máig jeles kiadvány természetesen kibontja az ezen fogalmak mögötti jelentős tartalmakat, melyek ebben az évben biztosan jelentős új értelmezésekkel fognak gazdagodni.

S épp a róla szóló terjedelmes szakirodalom okán -  a hideg ellenére – hadd hivatkozzam egy olyan, a mesterrel készült interjúra, amely 1944-ben jelent meg egy Lóránth László nevű újságíró, író Paletta című könyvében. Azért, mert szerintem a végső soron még fiatalnak tartható személyiségének és művészetének az egész későbbi időszakra vonatkozó lényegét is megelőlegezi. Így ír a szerző:

„Az előszobában tüzelő hever a sarokban.
A kis műteremben rézmetsző-prés, állvány, pár könyv, ecsetek és festék.
Föléjük magasodik Barcsay Jenő érdekes feje.
Ennek a művésznek nincsenek testi dolgai.
Elhivatott és megszállott.
Nem környezik szőnyegek, díszes párnák és fotőjök, az élet puha kellemességei, sosem törődik azzal, mit eszik, vagy, hogy eszik-e egyáltalán.
Nem fontos, semmisem fontos.

De igenis legfontosabb, hogyan kanyarog a megálmodott vonal, amely talán évszázadokkal előbb indult el valamelyik fejedelmi ősének agytekervényéből, s most reinkarnálódva kér helyet, követeli megszületését.

Sokszor figyeltem Barcsay Jenőt, amint ott ült magánosan az Andrássy út művészkávéházában szelíd krisztusi szemeivel, gesztenye szakállával a csillárok alatt és szemeit firtatóan a végtelen látatlan pontjára tűzte.

Bevallom, babonás tiszteletet éreztem iránta.

Úgy ült ott, mint  Szent Bibliából kiszakadt próféta, szikla-magánosan, mintha nem is egy metropoliszban élne, hanem Sion hegyének merev kövein...”

A szöveg már idáig is rendkívüli. Ezt követően szólítja  meg a szerző interjú alanyát, aki vallomását így fejezi be:

„Szeretem a természetet, a természet irányát, de soha nem ragaszkodom a valósághoz. A természet motívumai nélkül nem tudok tovább jutni, mert a valóságból indulok ki. Nem festek le valamit, hanem csak azt a  k é p z e t e t, amire a motívum irányít. Ilyenkor valósággal extázisban vagyok, megfeledkezve mindenről, ami körülöttem van. Az így festett kép kielégít, boldoggá tesz, mert hozzám tartozik, belőlem egy darab...”

Ez a nyilatkozat  pontosan élete felezőjén jelent meg, 44 éves volt. Sok minden történt ezt követően, de a lényeg, a lényeg már ekkor manifesztálódik.

Barcsay Jenő 1900. január 14-én született Katona községben, Erdélyben, a Mezőségben. Nála negyedszázaddal fiatalabb zsenik is ott születtek a közelben, mint Sütő András (Pusztakamarás) vagy Kallós Zoltán (Válaszút), s ott van  nem messze például Magyarpalatka, az erdélyi népzene legismertebb fészke. Ismert Budapestre kerülése, főiskolai időszaka, ahogy tanult, ahogy tanított, ahogy felfedezte magának Szentendrét, ahogy ragaszkodott szülőföldjéhez. 1988. április 2-án hunyt el Budapesten. Temetésére ugyancsak 14 órakor került sor ezen a helyen április 14-én. Egyik búcsúztatója Somogyi József szobrász, a Képzőművészeti Főiskola rektora volt. E jeles síremlékét Csíkszentmihályi Róbert szobrász készítette, fekete gránitból, a feliratot aranyozott bronzból. Ennek átadási ünnepségét még Barcsay mester testvér húga Barcsay Erzsébet szervezte, amelyre 1990. július 13-án került sor ezen a helyszínen. Ezt követően, alig több, mint egy évvel Barcsay Erzsébet (Román Mihályné) is elhunyt, 85 évesen. Tőle is itt búcsúzhattunk el  a temető ravatalozójában, de földi maradványai később a szamosújvári örmény katolikus temetőben leltek végső nyugodalmat. Barcsay Erzsébet, Barcsay mester élete utolsó éveiben Budapesten élt a mesterrel, hozzá költözött,  segített, s érdemei abban is múlhatatlanok, hogy ő hozta létre annak az elődszervezetét, melyet ma Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítványnak nevezünk, s amely maximális elkötelezettséggel igyekszik képviselni a Mester életműve folyamatos gondozásának ügyét. Ebben döntő a szerepe a most velünk itt nem lévő unokahúgnak, jogörökösnek Kónya Mártának és férjének Kónya Ferencnek, akikkel többen együtt dolgozva folyamatosan napirenden és életben igyekszünk tartani ezen teljesen kivételes és egyedi életmű értékeit. Hagyományos szoros szakmai együttműködő szervezet a Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre, melynek kurátorai az elmúlt években is fontos szakmai kutató- és szervező munkát végeztek, külön is köszönet Szabó Noéminek és Iberhalt Zsuzsának (Noémi az imént jelzett kiadványnak is szerkesztő-szerzője volt), annak ellenére, annak ellenére és ezt ebben az ünnepélyes pillanatban is ki kell mondanunk, hogy mélységes a fájdalmunk a szentendrei Barcsay Gyűjtemény bezárása, zárása miatt, melynek megnyitásán, 1978-ban, ahol még többen ott lehettünk, hosszú évtizedekre szóló tervek fogalmazódtak meg, az akkor még igen aktív Barcsay Jenővel együtt. Hátha ez az ünnepi év megteremti majd annak lehetőségét, hogy ez a XX.-XXI. század magyar képzőművészete valóban ikonikus helyszíne újra működhessen.

És megszületett a Barcsay-díj intézménye, amely immár két ágban, két folyamban segíti a tehetség gondozás, a tehetség támogatás oly nélkülözhetetlen folyamatát, reméljük Barcsay Jenő szellemében. Ebben találtunk fontos együttműködő partnerre a  korábban MANK-nak, ma Petőfi Kulturális Ügynökségnek nevezett szakmai szervezetben, annak munkatársaiban.

 Tisztelt Ünneplők, Emlékezők!

Most köszönet és hála Sokaknak, hogy elindulhat ezen a jeles napon egy nagyszabású esemény sorozat, miközben nagy szeretettel idézzük fel a csendes zseni emlékét, azzal a személyiségéhez szervesen hozzá tartozó mondatával, mellyel 1985-ben Ember Máriának így nyilatkozott. „én boldog vagyok és örülök, hogy ennyi erőm volt … hogy sohasem hazudtam, mint festő. Soha, a legnehezebb időkben sem. …. Mentem a magam útján és nem bántam meg. Így volt értelme az életemnek.”

Nekünk pedig, drága Jenő bácsi, így van értelme a mi életünknek.