Műhely

És nem csupán a grandiózus műveket, hanem a nemzetért vállalt szolgálatot is. Azokat is, amelyeket nem feltétlenül pennával hozott létre. Leborulunk a nemzet szeretetében mindvégig kitartó hazafisága mellett, amellyel egyszerre bátorított, gazdagabbá tett és példát adott.

200 éve született Jókai Mór, akit a nemzet majd’ 180 éve csodál.

Ő a márciusi ifjak egyike, hűséges hazafi, megfontolt forradalmár, jogköveteléseink lejegyzője, aki 1848. március 15-ének egyik főszereplőjeként a magyar sors megfordítói között volt.
Ő a magyar kultúra nagyja, nyelvünk mestere, korszakos művek alkotója, terjedelmes életmű létrehozója, aki az egész nemzet előtt nyitotta ki az irodalomszeretet kapuját.
Ő a magyar közélet jeles alakja, parlamenti képviselő, véleményformáló gondolkodó, szerkesztő és közíró, akinek szavait sokszor nagyobb figyelem övezte, mint a vezető politikusok megnyilatkozásait.
Ő a tisztes polgár mintázata, kultúrákat becsülő, népeket tisztelő, nyelveket beszélő, európai műveltségű elme, olyan szabadságszerető magyar ember, aki mások szabadságát is ugyanolyan határozottsággal védte, mint a sajátját.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jókai Mór álmokat szőtt, igazságot keresett, hősöket adott. Mindezeket a legkeményebb években is.

A magyar reményvesztettség idején arról írt, milyen szép és nemes dolog magyarnak lenni, és optimizmusával tartotta a lelket elcsüggedt nemzetében.

Művészetének termőföldje a magyar kultúra volt, ihletője a magyar élet, amelyet mindig nagyságában és lehetőségeiben mutatott be. Szemére is vetették sokan, hogy miért nem a valóságot írja meg. Pedig azt tette, csak úgy, ahogyan ő látta, ahogyan akarta látni. Megmutatta, hogy milyen lehetne a nemzet, mikre is lehet képes, mit is érhet el. 
Nem a valóságot hallgatta el, hanem a lehetőségeket tárta föl, eszményített, mert hazája volt számára eszmény, és annak lakói voltak számára hősök.

Ezért ideálokat teremtett, mintákat adott és mesélt, mesélt és mesélt szakadatlanul. Akkor is, amikor nehéz volt, amikor némaságba rekedt a nemzet. Míg sokan kiábrándultak, ő reményt írt, mert el nem fogyó bizalommal viseltetett honfitársai iránt. Szép hazát álmodott, erőset és tisztát, amely páratlan hősök, derék magyarok otthona.

Jókai Mór azt a hivatást találta meg, amely vigasztalja a reményvesztett nemzetet, a megtört magyarságot. Őt sosem hagyta el a bizakodás, ha a magyarról volt szó, és ezt a hitet másokra is át tudta sugározni. Számára a nyelv és a történetmesélés volt az igazi fegyver. És ezekkel győzni tudott. Fél évszázadon keresztül volt nemcsak a legolvasottabb író, hanem a legrajongottabb magyar is.

Mondhatjuk-e arra az emberre, aki ennyit adott a hazának, hogy gondolatvilága meghaladottá vált? 
Mondhatjuk-e arra a művészetre, amely ragyogó gyémántokat csiszolt a magyar nyelvből, hogy régies és terjedelmes? Mondhatjuk-e arra az életműre, amely ennyit adott a magyar kultúrának, hogy korszerűtlen?

Jókai Mór és munkássága a magyar kultúra kitörölhetetlen része. Ha olvassuk, nem holt betűket találunk, hanem ránk maradt élő örökséget. S bár természetszerűleg idővel cserélődik a könyvespolcok tartalma, akad jó pár tétel, amit nem szabadna elherdálnunk vagy leselejteznünk – a Jókai-kötetek ilyenek. 
Kiérdemelték, hogy ott legyenek, és méltó helyre kerüljenek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az anyanyelv számunkra nem csupán egy adottság a többi között, amit kapunk a sorstól. Mi, magyarok a nyelvünkből és a nyelvünkben élünk. Rokontalanságunk valamiféle konoksággal is párosul, hogy hiába nem ismeri a világ, mi „csakazértis” folyvást ápoljuk, vigyázzuk, rejtett gyémánttá csiszoljuk és legféltettebb kincsünkként őrizzük. Ha nincs magyar nyelv, nincs magyar nemzet. 
Ilyen egyszerű. Ha fényét veszti és kopásnak indul, a nemzet is vele porlik el.

Nem is lehet véletlen egybeesés, hogy azok, akik nyelvünk legmélyebb rétegeiből képesek lélekemelő kincseket felszínre hozni, a magyar társadalom irányadóivá is válnak. Néha szellemi vezetők lesznek, olykor a politikában is értékadók, kiélezett helyzetben pedig a történelem alakítói között küzdenek ki maguknak megbecsült helyet. Hangadásuk ilyenkor túlmegy az esztétikai értéken és művészeti tartalmon. A magyar életnek szólnak, a magyar sors jobbítására irányulnak.

Mi példázná ezt szebben, mint az, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb alakja, akiről ma megemlékezünk, nemzetünk sorsfordító pillanatának is alakító részese, évtizedekig tagja a magyar politikumnak, aki mind műveivel, mind megnyilatkozásaival rendkívüli befolyással volt és van magyar társadalomra. És ez akkor is jelentős hatást jelent, ha mára Jókai szerepének és életművének értékelése át is formálódott.

Korszakos tettnek kell azt tekintenünk, hogy tulajdonképpen Jókai volt az első, akit széles társadalmi rétegek olvastak, aki megszerettette és megismertette a magyarok többségével az irodalmat, a könyveket, az olvasás egyszerre szórakoztató és lélekemelő voltát és egyben művelődési hatását. Sokat köszönhetnek ezért neki kortárs íróink, hiszen kikövezte azt az utat, amelyen mindmáig járhatnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jókai Mór több volt, mint fantasztikus író, több mint a legnagyobb magyar irodalmi életmű megalkotója, annál is több volt, mint egyedülálló kultúraformáló. Ő több volt, mint a hazájáért áldozatot hozni kész forradalmár vagy a magyar országgyűlés tiszteletben álló tagja. Több, mint egyike múltunk nagyjainak. Jókai Mór mindez volt, de ezeknél mégis több. Igaz magyar. És ebben az igaz magyarban egyszerre volt jelen a tehetség és a fáradhatatlan munkabírás, a forradalmár és a megfontolt politikus, a magyar szabadságért küzdő, és a mások szabadságát is egyszerre tisztelő ember.

Jókai Mórt hatalmas teljesítménye és rendkívüli életműve mellett azért is fogjuk örökké becsülni, mert igaz magyarként amije volt, amit csak elméje és szíve adhatott, azt nekünk adta, és ezzel gazdagodott a nemzet és erősödött a haza.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Budapest, Fiumei úti sírkert (2025.02.18.)