Magyar emlékpontok

Még akkor is, ha tudjuk, ekkortájt a Svábhegy még messze nem egy elegáns városnegyed volt, hanem egy kiterjedt budai erdőség, amelynek jobb adottságú lejtőin szőlőtermesztéssel foglalkoztak a budai (sváb) polgárok. Csak egy-egy különc kezdte felfedezni, milyen remek nyaralóhely ez a poros és zsúfolt város közelében, éppen csak épülni kezdtek első villái.

Jókai Mór az alkotó ember szemével nézett az elhagyott bányaterületre. Szívós munkával teremtett belőle egy virágzó kis mintagazdaságot, egy gyönyörű kertet, amelyet legalább annyira tartott életművének, mint írásait. Időközben egy világváros nőtt ki odalenn: ő a hegyoldalból szemlélte, hogyan lesz Budából és Pestből Budapest, hogyan ültetik a szőlőt, majd számolják fel a filoxéra után, s miként kapcsolódik be a hegy mindinkább a város vérkeringésébe.

„Óh, milyen nagyon szerettük mi a fákat!” – írta Jókai Mór visszaemlékezve elhunyt feleségére, Laborfalvi Rózára és a közösen megteremtett svábhegyi „tündérkertre”. Rengeteg fát ültetett, nagy gonddal válogatva a fajokat.

Sokat kísérletezett, melyik bírja a savanyú, köves, agyagos talajt, melyiknek kell rendszeres öntözés, melyik hogyan hoz gyümölcsöt. Elsősorban nem a különlegességeket gyűjtötte, nem egy kis kastélyparkot akart itt megteremteni, hanem nagyon is praktikus célok vezérelték a fásításban. A kert jó része Laborfalvi Róza irányításával haszonkertként is szolgált – még a piacra is jutott belőle. 

Sok minden kiderül kertészeti tárgyú jegyzeteiből a korabeli Svábhegyről. Például az, hogy rendkívül szeles vidék volt. „A legelső dolgom az volt, hogy észak és nyugat felől a házam előtti fönnsíkot beültettem lomb-fákkal. Ezek védik most meg a gyümölcsösömet a pusztító szelektől. A déli széltől nem kell védelem, az nem rongálja a gyümölcsöt, keleti szél ritkán támad. A védő parkot a következő fákból állítottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüst-levelű), azután kétféle juhar, szilfa, barkóczafa, vadgesztenye, végre diófa. Az akácfa gyorsan nő, de a szelet nem fogja föl: legkésőbben levelesedik meg s leghamarabb lehullatja a lombját. A tölgy is jó, de szörnyű lassan fejlődik. Legháládatosabb a hárs. Aztán az a három-féle hárs, tíz napi időközökben virágozván (legelőbb a fekete, legutóbb a fehér levelű), egy hónapon át az egész háztájam fürdik a fölséges ámbraillatban” – írja Kertészgazdászati jegyzetek című munkájában. 

A kert azonban nemcsak a kertészkedés, a gazdálkodás helyszíne volt, hanem sok regény születési helyszíne is. A Svábhegy az írónak a szükséges magányt jelentette, és egyúttal a maga színeivel, állatvilágával, csendes történéseivel ihlető forrása is volt. Reggelenként mindig azzal kezdte a napot, hogy körbejárta a kertet.

A lakóház mellett egy kis kerti pihenőt is kialakítottak, egy malomkő asztalt, amely köré íves pad került, két oroszlánnal. Ez az alkotóhely ma is látható – csak már a kert és a város is egész más lett körülötte.

Mi maradt mára ebből az egykor gazdag kertből? Sajnos kevés, a régi kert eredeti hangulata is nagyjából oda. A II. világháborúban megrongálódott egykori villaépület sem látható már, helyén modern, kétemeletes irodaház áll. De azért jócskán vannak még fák, melyeket bizonyosan Jókai plántált el itt a Svábhegyen, és ő gyönyörködhetett fejlődésükben is.